Napok óta sajgott az eltört lábam. A fájdalom egyszerűen nem múlt, bármit is csináltunk vele. Hiába kentük, borogattuk, semmi nem használt. A feleségem egyre csak azt hajtogatta, hogy menjünk be a kórházba. Ez azonban nem kis bajjal járt volna: a kinti hidegek és a méteres hó miatt az utak autóval járhatatlanná váltak, így csak motoros szánon tudtuk volna elérni a legközelebbi városig. A tél viszont még hosszúnak és keménynek ígérkezett,és nekünk csak egy útra elegendő benzinünk volt.

Sára, a feleségem kitartóan ápolt: minden este megfürdetett, beadta a fájdalmamat valamennyit mérséklő morfiumomat, és megcsinálta helyettem még a favágást is. Odaadó gondoskodása szívemig hatolt.

Egy esős délutánon, lábadozásom harmadik hetében, mikor már magamon kívül voltam a fájdalom zsongásától és a tehetetlenség dühétől, ő mosolyogva belépett a szobámba egy tál gőzölgő levessel. Leült mellém, megfogta a kezem, és csak nézett. Ott ült, és olyan gyönyörű volt, hogy másra se tudtam gondolni, csak arra, hogy én ezt a nőt lassan jobban szeretem, mint a barackbefőttet.

Kun Barbara

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.